„Most már mindig nálad maradok, hiszen megfogtad jobbomat.”
Tisztelettel üdvözlöm a nagykőrösi és kocséri katolikus híveket és a
közösségek polgárait. Néhány mondatban bemutatkoznék.
A papi élet felé az első lépést az Isten teszi meg azzal, hogy megérinti az
illető lelkét. Ha ebben a lépésben csak az ember vágya jelentkezik félő, hogy
a későbbi terhelést nem fogja bírni.
Én egy benső vonzást éltem át Isten részéről, mely akkor értelmezhetetlen
volt számomra, hiszen akkor éppen egy szerelmi kapcsolatban voltam. Amikor
ezt elmondtam a pap vezetőimnek, azonnal papi hivatásként ismerték föl. Ennek
ellenére én egy belső bizonyosságra vágytam, ami biztossá teszi ezt számomra.
A döntéstől akartam valahogy mentesülni. Erről később kiderült, hogy nem
elkerülhető, sőt nagyon is kell ahhoz, hogy kialakuljon a papi elköteleződés. Ez
a kettős érzés sürgetett odáig, hogy nem lehetett tovább halasztani a döntést.
Végül arra a felismerésre jutottam, hogy az Istennek joga van az életemet
birtokba venni. Így legalább meg kell próbálnom a papi életet. Így indultam neki
a kispapi éveknek.
Az egri szeminárium időszakát én egy boldog időszakként éltem át. Ott
láttam át életemben először azt, amit korábban már a hitemben átéltem, de a
mélyebb magyarázatát nem ismertem. Nagy örömmel töltött el, hogy feltárult
előttem a korábban megélt hitem intellektuális tartalma. Itt nőtem fel a
feladathoz, itt lettem papként gondolkodó ember, és itt láttam meg először az
egyház klerikusi oldalát is és itt tárult fel előttem az egyházam szent és emberi
oldala is.
A választott jelmondatom: „Most már mindig nálad maradok, hiszen
megfogtad jobbomat.” 73. Zsoltár 23. verse. Amikor ezt a verset megtaláltam,
azonnal tudtam, hogy ez kifejezte azt, amit én éreztem a papi hivatásom
motívumaként. Ez a mondat annyira személyes, hogy mindig megerősít, ha
találkozom vele a felolvasási rendben, és kétségek idején szinte éget, mert
erősen személyes volt a választás.
A papi élet természetszerűen nehézségekkel is jár. Pappá kell válni, át kell
alakulni a saját elképzelések és a kegyelem szorításában.
Az első nehézség és félelem ebből az átalakulásból adódott. Ebben a
folyamatban segítségemre voltak idősebb pap tanítóim.
A második fajtája a nehézségeimnek maga a papi élet, az identitás
kialakítása volt. Amíg ez nem alakult ki, félelmetes volt a papi élet. Meg kellett
találni a teológia-igehirdetési koncepciót, a hívekkel való bánásmód szabályait,
a saját lelkiélet határpontjait is ki kellett jelölni, be kellett állítani az
elöljárókhoz való viszony távolságait, és ki kellett fejleszteni a jövőbe vetett
reményt is. Mindezeken túl meg kellett ismernem a papi élet belső
törvényszerűségeit, amihez hozzá kellett szabni a belső, személyes vágyaimat.
A harmadik feladat a kitartás és hűség. Ismerni kell az egyház tanítását, a
hierarchia működését, a hívek hozzáállását, és a személyes hibák veszélyességi
fokát. Fel kell mérni a külvilág viszonyulását az egyházhoz, és annak konkrét
helyzetét is az adott helyen. A hűség megtartása nélkül csak bábu lesz a pap. Ha
ez nincs meg, elvész a cölibátus mellett folytatott küzdelemben, és belehal
lelkileg az egyedüllétbe. Valamint kell az is, hogy a pap szellemi ember legyen,
azaz érdekelje és művelje azt, amit hirdet és képvisel.
Ha mindezeket megoldja az illető fiatalember, lesz esélye arra, hogy meg
tudjon maradni ezen a pályán, ebben a hivatásban. Az elfoglaltságból akkor lesz
hivatás, ha személyes életének benső részévé, életének céljává teszi azt az illető.
Ez a folyamat már több mint harminc éve tart; ez lett az életem. Nem
tudnék mást csinálni, remélem a mindenható Isten is ezt gondolja.
Ferenc atya